(b)Anya blog

Igen régen jutottam oda, hogy kiscsaládom mindennapjairól valamit közzé tegyek, de most egy bejegyzés keretein belül lásd az elmúlt néhány nap eseményeit, tanulságait:

1. Az első sorból is lehet élvezni egy majdnem két órás jazz koncertet (lévén Menőmanó a színpad előtt táncol), bár az első egy óra kínszenvedése és a kényszeredett "de jól érzem magam" arckifejezés elég kimerítő.

2. Manó annyiszor fürdött szökőkútban öt nap alatt, mint én életemben sohasem (mármint szökőkútban). Manapság már csak váltóruhával és pótgatyával mehetünk a főtérre...

3. Ha nem működik a szökőkút a fűlocsoló szerkezet is megteszi, hogy egy kiadós hajmosásban legyen része a gyereknek.

4. Az augusztus 20-i tüzijáték kezdetéig minden erőnket latba vetve fél órán keresztül próbáltuk ébren tartani a gyereket, majd abból csak három percet láttunk. Gyerek közölte hangos, gyerünk haza, inkább mégsem szereti...

5. A jóemberrel kettesben eltöltött szentendrei kiruccanás istenien sikerült, még, még, még többször kellene ilyet csinálni! Feltöltődtem, kikapcsolódtam, gyönyörű volt!

6. Egy fáradt nap után a sajtos-tejfölös-fokhagymás lángos és egy igazi dübörgős rock koncert megkoronázza a napot.

7. Menőmanó a nagyszülőkkel is kiválóan elvan, akár egyész nap, egész éjszaka. Aggodalomra nincs okom.

8. Minél többet alszom, annál fáradtabb vagyok. Lehet, hogy most ért el a túlhajszolt tempó átka...

9. Hej, de jó a szabadság...

10. Jaj, mi lesz a szeptemberi 1-i bölcsődenapon?

Az egyik nagymama viszonylag távol lakik tőlünk, így jóesetben is a hétvégi találkozás a biztosított, ami a gyerkőcnek is és mamának is viszonylag kevés. Lévén most bölcsődei nyári szünet van, nagymama batyut kötve hátára átköltözött hozzánk egy hétre...

Most tudom sokan mit gondolnak az "anyóssal együtt lakni" dologról és persze részben igazuk is van azoknak, akikben némi kétely, fenntartás jelenik meg, majd a szájszegletben önelégült, vicces kis mosoly csillan fel, ami azt jelzi, hogy a dolog nem mindig működőképes.

Már az első nap sem múlt el döccenőmentesen, de manó miatt  áldozatokat kell nekem is  hoznom, hiszen ő imádja a nagymamát! Tulajdonképpen nekem sincs vele komolyabb bajom és azt is hozzá kell tenni a dologhoz, hogy nagymértékben tehermentesít is, viszont a kis rigolyáimat, szokásaimat nem tudom levetkőzni, így ezekből bizony surlódások még adódni fognak a hét folyamán, úgy érzem.

A reggeli "neszóljhozzám" hangulat alap dolog nálam és ez alól nagyjából csak a fiam kivétel és hellyel-közzel a férjem. A ma reggeli munkába indulás így eleve egy kisebb bosszúságsorozattal indult, hiszen anyósom erről vajmi keveset tudva kedélyes csevegésbe akart kezdeni, majd miután a fürdőszobába menekültem és hosszas tusolásba fogva megpróbáltam kimosni az agyamat és felébredni, pont akkor akarta elfoglalni a wc-t...

Szegényt néha sajnálom is, mert annyira igyekszik, de nálam mégis sokszor falakba ütközik. Ne várjon tőlem senki erre magyarázatot. Néha ösztönösen elzárom magam, fene se tudja miért... Valahol nagyon mélyen gyökerezhet bennem valami, ami bizonyos emberekkel szemben és néha a világgal szemben is ellenállásra sarkall és ami ilyen necces szituációkban aktivizálja magát...

A gyereknevelés közben sokszor felmerülnek olyan szituk, amik felett kikerekedett szemmel, tehetetlenül állok és nem titkolom, hogy a fejemben az is megfordul: csődöt mondtam. Aztán valami olyan erőt, sugallatot kapok (de hívhatjuk anyai ösztönnek, megérzésnek is, ahogy tetszik), eszembe jut egy ötlet, ami a helyzet megoldását szolgálhatja.

A nagyszülők "üngyümbüngyüm mindent ráhagyok" stratégiája valahogy mindig kudarcba fullasztja a jól kialakított nevelési módszereimet, így időről időre ismét úrrá lesz rajtam a "mi a francot csináljak vele" érzése, amit az utóbbi időben (magamat is meglepve) tök jól megoldottam! Az új módszer a hisztik és kirohanások kezelésére az, ha a szobájába vezetem, leültetem és rácsukom az ajtót, azzal a felkiáltással, hogy szóljon, ha megnyugodott. Bár az első jópár alkalommal ezzel fél órát eljátszottunk, miközben potyogtak könnyek is, de a határozottság és a következetesség megint bevált. Mostanság elég egy perc is ahhoz, hogy manó szipogó arcocskája megjelenjen a gyerekszoba ajtajában és közölje: "Anya megnyugodtam." Ilyenkor aztán jön a kibékülés, ölelés és a higgadt, pár mondatos magyarázat (anyai bla-bla) a kialakult szituról. Tulajdonképpen volt már egy hasonló módszerem, de azt annyira nem bírta annyira a gyerek és nem is volt ennyire hatásos, mert ezután olyan a gyerek, mint a kisangyal, bennem meg kialakul az egészésges anyai önbizalom és helyrebillenek lelkileg. Talán mégsem csinálom olyan pocsékul a dolgokat, mint ahogy azt néha érzem...

Hajnali fél négy. A gyerekszobából halk nesz szűrődik ki, majd Menőmanó hangos kiáltással szólít: Annyyaaaaaa! Annyaaaa! Legmélyebb álmomból pattan ki a szemem, szaladok a szoba felé, bár nagyjából azt sem tudom hol vagyok. Vajon mi történhetett?

Menőmanó kicsi résre nyitott szemmel fekszik az ágyon, rám néz és közli:

- Anya! Álmos vagyok még.... - majd ezzel a lendülettel betakarja magát, a fal felé fordul és már alszik is.

Ott állok csipásan, fáradtan, értetlenül a szoba közepén és azon gondolkodom most nevessek vagy sírjak? Az előbbi mellett döntök, bár csak egy erőtlen mosolyt sikerül kipréselnem magamból. Megsimogatom a kis buksit, nyomok a homlokára egy puszit, betakargatom és nyugtázva, hogy minden ok vissszafekszem én is.

Ha az ember nem utazik el egy jó távoli vidékre, ahol lehetőleg nincs áram, telefon és ismerős, akkor egy hét szabadság nagyjából csak arra jó, hogy a hétköznapok során kialakult elvarratlan szálakat a takarítás, ügyintézés és egyéb tennivalók körül elvarrja, így aztán pihenésről jóformán nem is beszélhetünk.

A gyerkőc bölcsődei nyári szünetéből egy hetet viharokkal, esővel és hideg fronttal tarkított időjárás közepette sikerült nagyjából száz százalékban itthon tölteni, egy hétvégi kis kirándulástól eltekintve. Persze itthon két mosás és portörlés között tökéletesen eljátszottunk és az együtt töltött órák vidámra és önfeledtre sikerültek, de el tudtam volna képzelni máshogy is (mediterrán sziget, hűs tengeri szellő, koktél... álom, álom ha-ha-ha!)

Persze hazudok, ha azt mondom, hogy egyáltalán nem tudtam pihenni, hiszen az a kétszer fél óra fekvés, amit csak a plafon nézésével és a csend hallgatásával töltöttem olyan jól esett, ráadásul a polcon heverő félbe hagyott könyvből is sikerült még vagy 25 oldalt elolvasni! Ha így haladok még egy év és befejezem! Az első tíz oldalnál úgyis csak azt próbáltam összerakni, hogy kb. mi is történhetett a könyvben eddig, lévén hogy már vagy fél éve hozzá se nyúltam. Így aztán egy kifejezetten rossz könyv is igen érdekes lehet,  az agyat tornáztatja, memóriát dolgoztatja!

Jelentem Menőmanó tökéletesen meggyógyult és ennek tanúbizonysága, hogy mióta nem fáj a torka, azóta be nem áll a szája! Mivel becsületes munkás emberek vagyunk, így a nagyszülőké a szerencse, hogy egész nap manóval lehetnek, nekünk pedig este gondosan és pontosan beszámol minden fontos eseményről. Ha nem a beszélgetésé, akkor az autóké a főszerep (lévén hogy fiúgyermek...), amiket persze meg is kell személyesíteni. Kicsit néha belefáradok abba, hogy elvékonyított hangon egy kicsi kék autóval berregjek és egy másik (manó által megszemélyesített) kamionnal társalogjak az esőről, viharról és mennydörgésről, de kitartó vagyok és szívós. Nem adom fel! Fiam meg sajnos mégúgyse...

Nem tudom ki, mennyire tudja, de az ilyen szerepjátékokon keresztül nagyon sokmindent feltudnak dolgozni a kislurkók, ugyanis kijátszák magukból. Nyilván még 2,5 évesen nem tudják úgy elmondani a dolgokat, félelmeiket, érzéseiket mint az idősebb gyerekek és a felnőttek, viszont tökéletesen el tudnak játszani ezekkel. Nálunk teljesen bevált módszer! Az eső és a vihar elleni félelmen most dolgozunk, de az eredmény már látszik, hiszen legutóbb már nem félt, amikor az ég dörgött. Persze Micimackónak is hála és köszönet, hiszen ebben a mesében hangzott el az általunk igen gyakran használt mondat: "a mennydörgés az égen cikázó villámok hangja". Ez aztán olyan játékosan hangzott manónak, hogy megtanulta és azóta ha vihar van, mindig mosolyogva elmondja...

Nem vagyok egy félős nő, de azért ma este a szívem rendesen dolgozott és a hideg verejtékcseppek elborították kissé az arcomat. Normál esetben valószínűleg nem ijedek meg egy részeg embertől, akin szemmel láthatólag ha egyet bökök a kisujjammal hasra esik, de úgy néz ki ma átlagon felüli a "parafaktorom".

Jóember a gyerkőccel együtt kb. 15 percre ugrott el otthonról, így a kaput nyitva hagyva bárki bebocsátást nyerhetett az udvarunkba. Soha nem volt ebből gond, hiszen erre a szomszédokon, több száz szúnyogon, néhány kóborkutyán és pár unatkozó polgárőrön kívül nincs ember aki jár, ezekkel meg már megbarátkoztunk. A ma este kivétel volt, ugyanis egy erősen ittas egyén biciklivel együtt a mi házunkat találta a legvonzóbbnak az összes közül, egyedül csak a kicsipiros négykerekűm zavarta össze kicsit, de úgy gondolta jó helyen jár, haza ért. Mivel sehogy sem tudta hová tenni az udvarban álló autót (nyilván neki nincs ilyen), így többször elsétált előttünk, meg-megállt a kapunál én meg az ablakban azon imádkoztam "basszus, be ne jöjjön!"

Jóember szerencsére hazaért és kérdőre vonta az úriembert, hogy mégis mit akar, aki azt nyilatkozta, hogy nincs gáz, kicsit berúgott, de három méter és hazaér. Mivel a legközelebbi szomszédunk is röpke 100 méterre van és tudtommal nem ott lakik, így nyilvánvalóan szegény azt sem tudta melyik városban, milyen utcában és talán azt sem hogy melyik bolygón jár. Jóember útjára bocsátotta, hogy "no akkor ember lehet szépen paslizni a hűvös oldalon toronyiránt", aki hallgatva a szép szóra meg is indult. Azóta nem láttuk...

A helyzet változatlan. Mandula nagy, nyálgyűjtögetés folytatódik, gyógyszer adagolva, holnap megint gyerekorvos. Illetve gyógyszer csak akkor adagolva, ha nagymama megkeményíti a szívét és nem adja fel egy nyöszörgés és két könnycsepp után a "rábírást", mondván "szegény gyerek, hát úúúúgy sír!"

Azt hiszem kicsit eldurrant az agyam ennek hallatán, hiszen ha a gyerek nem iszik, nem eszik a fájdalomtól, akkor bizony olyan nincs, hogy "szegény gyerek, úgy sír" és nem adja neki oda a gyógyszert. Kegyetlen módszer a lefogás és kegyetlen dolog végighallgatni a sírást is, de ha ez az ára annak, hogy meggyógyuljon, akkor legyen. Az ő érdekében tesszük, mégha ezt most nem is érti. Egy anya nem csak akkor anya, ha a szép pillanatokat kell átélni a gyerkőccel, hanem akkor is ha baj van, küzdelem és nehézség. Ha  segítség kell a gyereknek, nekem (nekünk) kötelességünk segíteni és ez még akkor is igaz, ha néha ilyen módszerekhez kell folyamodni. Valahol ebben is a szeretet bújik meg, amit a gyermekeink iránt érzünk, bármennyire is nehéz elhinni amikor a fiam kapálódzik, rugdos, sír, kiabál, ordít, sikít mert nem akarja a gyógyszer bevenni...

Antibiotikum ide, antibiotikum oda, manó mandulája akkora, hogy még a folyadék is nehezen megy le a torkán. Tegnap pár korty teát és üdítőt sikerült belediktálni, illetve a gyógyszert "kíméletes rábírással" (lefogtam, beleöntöttem, majd addig tartottam fel az állát, míg le nem nyelte. Volt ordítás, kiabálás, sikítás, de ha egyszerűen másként nem lehet, akkor elő kell szednem a kegyetlen énem!

Biztos nagyon fájhat neki, hiszen a nyálat is gondosan gyűjtögeti és csak legvégső esetben nyeli le, amikor már nem fér sehová. Azt hiszem engem csak egyszer kapott el ennyire a mandulagyulladás nyavalyája és igen: én is bőgtem a fájdalomtól. Hogy is várhatnám el egy 2,5 éves gyerkőctől, hogy csendben tűrjön! Sajnálom és megszakad a szívem...

Egy kis éjszakába nyúló munka után tegnap csak éjfél tájt dőltem be az ágyba. Két perc alatt aludtam el és fél óra múlva már keltem is. Menőmanó köbö tizenötpercenként sírt fel, köhögött, nyöszörgött. Gondoltam, hogy gáz van, hiszen délután hőemelkedése volt, ennek okát viszont nem tudtuk akkor kideríteni. Egész nap virgonc, vidám, nevetős volt, nem fájt semmije, egészen addig, míg éjszaka bagolykodnom nem kellett mellette. Sejtéseim szerint olyan hajnal háromig bírtam a negyedóránkénti ébresztést, gyerekszobába rohanást, megnyugtatást, betakargatást, aztán oldalbabökdöstem a mormota, "se hall, se lát" módra alvó jóembert, hogy eljött a váltás ideje. Sem fizikailag, sem idegileg nem bírtam tovább...

Azt hiszem öt órakkor csendesedett el a ház, manó addigra megnyugodott (vagy az álmosságtól teljesen kidőlt) és majdnem kilencig húzta a lóbőrt, így mi is tudtunk egy kicsit pihenni. Reggel aztán kiderült, hogy a torka fáj...

Azóta kamilla-hársfa tea mézzel, lázcsillapító, kálcium pezsgőtabetta, holnap meg doktornéni...